Őszinte elismerésem a bátor székely hokisoknak!
Erőteljesen lendíti előre a közös céljainkat: méltó folytatása a Székely Nemzeti Tanács évek óta folytatott, kitartó küzdelmének, valamint az Európa Tanácsban a székely önrendelkezés érdekében másfél éve kifejtett képviselői tevékenységünknek. Ennek keretében Strasbourgban idén októberben Kalmár Ferenc képviselőtársammal sikerült elérnem az 1832/2011 számú ET határozat megfelelő tartalmú módosítását , amelynek értelmében az egy területen lakó nemzeti közösségek területi autonómiájának biztosítása mind a 47 Európa Tanácsi tagállamnak kötelessége lett.
Romániában alaposan felborzolta a kedélyeket a tény, hogy az Euro Ice-hockey Challenge nevű csíkszeredai jégkorongtorna pénteki "román-magyar" mérkőzése előtt a "román" válogatott - többségükben magyar nemzetiségű - tagjai némán hallgatták végig a román himnuszt. A magyar csapattal együtt énekelték el viszont a magyar himnuszt, ráadásul súlyosbítja "bűnüket", hogy a mérkőzés végén a székely himnuszt is elénekelték, amely spontán módon tört fel a lelátókon. (Csíkszeredai hokimeccseken ez a szokás.)
A román lapok internetes oldalain a botrányos, vérlázító jelzőkkel illették a történteket. A mérkőzést egyébként 4-1-re a "román" válogatott nyerte, melynek 24-es keretében a 22 magyar nemzetiségű játékos mellett egy román és egy honosított ukrán szerepel.
Az alábbiakban olvasható a Bencze Tihamérrel készült interjú.
- Bár erre majdnem másfél évtizede nem volt példa, most 4:1-re nyertek a tartalékos vendég ellen. Szépen elagyabugyálta Románia Magyarországot...
- Mondjuk inkább úgy, hogy a Székelyföld. A románoknak jóformán semmi közük ehhez a válogatotthoz, meg egyáltalán: az itteni jégkoronghoz sem. A csapatba rajtunk kívül egy ukrán srác és egyetlen román nevű játékos fér be, a kapusunk, de ő is gyergyószentmiklósi, az édesanyja pedig magyar.
- Az ominózus meccsről hallani ezt is, azt is. Valójában mi történt?
- Úgy készültünk a magyar válogatott elleni mérkőzésre, mint minden más találkozóra: sportemberekként, akik győzni akarnak. Számomra semmiféle különbséget nem jelent, hogy Benkék, az ukránok vagy éppen a lengyelek sorakoznak-e velünk szemben. A szervezők úgy döntöttek: a hokiban bevett szokással ellentétben ezúttal nemcsak a meccs végén, a győztes együttes tiszteletére hangzik fel a himnusz, hanem, mint minden más sportágban, már a mérkőzés előtt mindkét országé. Miután a nézők illedelmes csendben végighallgatták a román nemzeti dalt, a magyart végigénekelték. Persze velünk együtt. Aztán még rákezdtünk a székely himnuszra is. Az történt csupán, ami Csíkban vagy Gyergyón mindennapos.
- A mezükön mégiscsak az áll: Romania...
- A mi hazánk Székelyföld, a mi himnuszunk úgy kezdődik: Ki tudja, merre, merre visz a végzet... és úgy folytatódik: Maroknyi székely, porlik, mint a szikla... Én magam amúgy kettős állampolgár vagyok, és kényszerűségből játszom Románia csapatában. A távlati terveim között az szerepel, hogy magyar válogatott leszek, ám erre az érvényben lévő szabályok szerint a legkorábban négy év múlva lesz lehetőségem. Egyébként ha mi most testületileg nemet mondanánk, Románia nem tudna kiállítani olyan csapatot, amelyet ne verne agyba-főbe mindenki.
- Fordítsunk a dolgon: ha egy tisztes, a sportágat amúgy nem különösebben ismerő bukaresti családapa pénteken bekapcsolta a televíziót, azt látta, hogy az országát képviselő hokisok egy romániai városban az ellenfél himnuszát éneklik. Ön szerint mire gondolhatott?
- Nem vitás, a helyzet feloldhatatlanul súlyos. De nem mi tettük azzá, nekünk tiszta a lelkiismeretünk.
- Néhány hete a tizenhat éven aluliak román válogatottjának öltözőjében a magyar nemzetiségű játékosok vizes törülközővel vertek meg egy román fiút. Hallott erről?
- Természetesen. Úgy tudom, a román hokis apja korábban folyamatosan inzultálta a magyarok szüleit. Az ominózus eset előzménye pedig az volt, hogy a srác – mondván, éppen december elseje, azaz Románia nemzeti ünnepe van – arra kérte a csapattársait, legalább ezen a napon beszéljenek egymás közt románul. Ekkor került elő a törülköző.
- Önt érte már bármiféle atrocitás a román szurkolók, esetleg játékosok részéről?
- Soha semmilyen. Ellenben tavaly, amikor a válogatottak számára kötelezően előírt orvosi vizsgálaton kellett részt vennem a fővárosban, az orvosok és a nővérek is a szememre vetették, hogy nem értem, mit beszélnek.
- Nem tud románul?
- Csak nagyon keveset értek a nyelvből. De ez nem csoda, mert a gyerekkorom jó részét Magyarországon töltöttem. A székelyföldiek egyébként nagyjából úgy vannak a kötelező románnyelv-oktatással, mint ahogyan a rendszerváltás előtt a magyarok viszonyultak az oroszhoz. Púp a hátukon.
- A válogatott szövetségi kapitánya kanadai, ám a másodedző román. Vele hogyan kommunikál?
- Sehogyan. Mivel nem értenénk meg a másikat, nem szólunk egymáshoz.
- Az érzéseit méltányolva is fölvetődik a kérdés: ilyen körülmények között nem lenne tisztességesebb lemondani a román válogatottságot?
- Nehéz helyzetbe hoz. A szakmai fejlődés miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy kihagyjam a világversenyeket, a nagy tornákat. Ugyanakkor: éppen most hallottam, hogy a bukaresti parlamentben fölvetődött, meg kellene vonni tőlünk a szavazati jogot. Az biztos, hogy ha a pénteki eset miatt bármiféle szankció ér bennünket, vagy netán gyenge képességű román játékosokkal akarják teletömni a keretet, nyilvánvalóan nincs folytatás.
- Mielőtt megkerestem, arra gondoltam, kényes a téma, és nehéz lesz szóra bírni. Ehhez képest...
- Tudom, különösnek hathat, hogy mi itt mindannyian így gondolkodunk. A helyzet megértéséhez Erdélyben kell élni. Mindenesetre örülök, hogy kiadhattam magamból mindezt, mert büszke vagyok a székelységemre, a magyarságomra. És arra is, hogy sportoló vagyok, csapatjátékos. Aki mindig nyerni akar, álljon bármilyen felirat a dresszén.
(Nol nyomán)
