A Jobbik EU-ellenességének háttere

Noha az uniós zászló elégetésére a legutóbbi tüntetésükig még nem kerítettek sort, a Jobbik politikusai az elmúlt években többször is követelték Magyarország Európai Unióból való kilépését. A szélsőjobboldal EU-hoz való viszonyát tekintve tehát nem történt változás, pártpolitikai értelemben viszont igen. E téma kapcsán ugyanis élesen láthatóvá vált, hogy a január elején rendezett demonstrációkon felbomlott az ellenzéki pártok - nem túl erős, de alkalmilag kétségtelenül megmutatkozó - együttes kormányellenes fellépése. A kormányoldal és az ellenzék 2011 második felében felerősödő szembenállása helyett ismét a baloldal és a jobboldal ellentéte vált meghatározóvá.

Ebből a szempontból jellemző momentumként említhető, hogy míg december 23-án a jobbikos Gaudi-Nagy Tamás még a rendőröket figyelmeztette az LMP-s képviselők és aktivisták Parlament előtti akciója során, addig a január 2-ai, Operaház előtti ellenzéki tüntetéshez a Jobbik már nem csatlakozott, a párt EU-ellenes demonstrációján pedig nem győzték hangsúlyozni, hogy a „nemzeti oldalnak" vissza kell foglalnia az utcát „balliberálisoktól".

A Jobbik látványosabbá tett EU-ellenessége túlmutat tehát önmagán, és a hazai pártpolitikai színtéren zajló mozgásokkal is összefügg. Bizonyos értelemben helyére kerültek a dolgok: a szélsőjobboldali párt egyszerre igyekszik megkülönböztetni magát a kormányoldaltól, valamint a számára még inkább elfogadhatatlan baloldali és liberális ellenzéki pártoktól, mozgalmaktól. Erre pedig kiválóan alkalmas az Európai Unió teljes elutasítása, ezen a téren ugyanis az ellenzék uniópárti álláspontot elfoglaló részével lehetségessé válik a nyílt szembenállás, a Fidesz pedig minden „szabadságharcos" érve ellenére sem lesz képes követni a Jobbikot.

Utóbbi vonatkozásban nem mellékes, hogy az elmúlt hetekben az Orbán-kormány egyre bizonytalanabb helyzetbe kényszerült. Miközben igyekezett fenntartani álláspontját, miszerint a nemzeti szuverenitás megtartására irányuló küzdelmet vív a nemzetközi nagytőke és a vele szövetséges baloldali és liberális hegemóniával szemben, éppen az EU-val és az IMF-fel folytatott tárgyalások kezdik ki az érveit. A Jobbik nem véletlenül ekkor éget uniós zászlót, jelezve a kormánypárti sajtó által is a Magyarország elleni nemzetközi összeesküvés gondolatára hangolt jobboldali választói közönségnek, hogy ők bizony levonják a határozott következtetést azokból az állításokból, amelyeket egyébként a kormányoldalon is megfogalmaznak. Ez a következtetés pedig a Jobbik január 17-én kiadott közleménye szerint így szól: „Igaza van azoknak, akik azt mondják, Brüsszel nem Moszkva. Annál sokkal rosszabb, hiszen amíg Moszkva egy nyíltan és bevallottan elnyomásra, valamint katonai megszállásra épülő rendszert működtetett, addig Brüsszel álcázva, a »demokrácia« és a »szabad világ közös értékeinek« hazug jelszavai mögött hajtja végre »gyarmatosító politikáját«."

A Jobbik kezére játszik az is, hogy az elmúlt időszakban az Európai Unió és Magyarország között felerősödő konfliktusok az unióellenességet társadalmi szinten is erősíthetik. Már a legutóbbi, 2011 májusában készült Eurobarometer-felmérés is az EU-val szembeni erősödő bizalmatlanságot mutatta: akkor az összes megkérdezett mindössze 32 százaléka mondta, hogy az uniós tagság jó dolog, míg 22 százalék állította, hogy rossz dolog (44 szerint se nem jó, se nem rossz, 2 százalék pedig nem adott választ). Bizonyosra vehető, hogy az elmúlt időszak eseményei a választók egy részét még inkább az Európai Unió ellen fordították.

Mindezt figyelembe véve meglehetősen megalapozatlannak tűnnek azok a vélemények, melyek szerint a zászlóégetés aktusa olyannyira szélsőséges tettnek tűnik a magyar közvélemény számára, hogy azon a Jobbik inkább veszíteni fog. Éppen ennek az ellenkezője valószínűsíthető. Egyrészt azért, mert a fentebb említetteknek megfelelően az unióellenes álláspont népszerűsítésére adottak a politikai és a társadalmi feltételek. Másrészt pedig azért, mert az utóbbi években épp elég szélsőséges megnyilvánulást láthattunk a Jobbik oldaláról és környezetéből (gondoljunk például a Magyar Sziget körüli botrányokra), és egyik sem tépázta meg a Jobbik népszerűségét. A közvélemény ingerküszöbe az utóbbi évtizedben jelentősen kitolódott, így a Jobbik is sokkal többet engedhet meg magának, mint például annak idején a MIÉP. Ebből következően nem számíthatunk arra, hogy a Jobbiknak bármilyen politikai racionalitásra visszavezethető oka lenne az óvatosságra az Európai Unióhoz való hozzáállásában. Sőt.

Nem gondolhatjuk ugyanakkor azt sem, hogy a Jobbiknak valóban célja az Európai Unióból való kilépés, hiszen a párt számára fontos, hogy az EU „itt legyen", és ellenségként lehessen rá mutogatni. A radikális erőknek ugyanis mindig az az ideológiai törekvése, hogy a több különálló ellenfelet egy ellenségképbe gyúrják össze, ami hatékony mozgósító erő lehet. A legutóbbi tüntetésen is jól látszott, hogy a Jobbik az EU-t megpróbálja olyan főellenségként beállítani, melyet más problémákért is felelősnek lehet tenni: a „cigánybűnözésért", a „bevándorló-bűnözésért", illetve a szerintük Magyarországra nehezedő túlzott amerikai és izraeli befolyásért.

Nemrég Martonyi János külügyminiszter a Népszabadságnak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy a magyar kormánnyal szemben megfogalmazott, sokszor túlzó uniós, illetve sajtóbírálatoknak „egyetlen kedvezményezettje lehet, a magyar szélsőjobb". Ebben kétségtelenül sok igazság van. A kritikák valóban szembefordíthatják a magyar közvéleményt az Európai Unióval (ez lett az eredménye az Ausztria elleni uniós szankcióknak is 2000-ben, amikor Jörg Haider pártja kormányzati erő lett). A külügyminiszter érvelése azonban féloldalas: alapvetően ugyanis az a politikai környezet erősítheti tovább a hazai szélsőjobboldalt, a nemzeti bezárkózást és az EU-ellenességet, amelyet a kormányoldal állít elő azzal, ahogyan a nemzetközi kritikákra itthon reagál.

(Juhász Attila, Krekó Péter - Political Capital)